Ötven éve írok könyveket. Szerencsém volt, mert elkerültem a nagy háborúkat és nem lőttek le,
de azért abban is szerencsém volt, hogy ezeknek a háborúknak a hősei közt nőhettem fel, akiknek
a példája egész életemre tanulsággal szolgált. Egyáltalán, mindig szerencsém volt. Olyan dolgokat
csináltam, amik akkor szörnyűségnek vagy egyenesen katasztrofálisnak tűntek, de belőlük születtek
meg az újabb történetek, vagy általuk ismertem meg mélyebben az emberi természetet, és találtam rá
azokra az eszközökre, amelyekkel úgy tudtam megírni őket, hogy az emberek élvezetüket leljék olvasásukban.
Olyan életem volt, amit elképzelni sem tudtam volna magamnak. Abban a kiváltságban volt részem, hogy a
földkerekség mindenféle és -fajta emberével találkozhattam, oda mentem, ahová szívem vitt, és közben az
olvasókat is számtalan helyre elvezettem. Azt szoktam mondani, hogy háborúkat indítottam, városokat égettem
fel és százezreket pusztítottam el - de csakis és kizárólag a képzeletemben.
Kezdve attól, hogy oroszlánok támadtak rá, hogy szemtől szembe találkozott emberevő cápákkal, hogy víz
nélkül eltévedt az afrikai bozótban, hogy egy aranybánya szűk és levegőtlen kúszott végig és Lee Martinnal
járt kardhalat fogni, egészen addig, hogy csaknem nyakát törte, amikor kényszerleszállást hajtott végre egy
Cessna repülőgéppel, embertelen iskolaéveitől kezdve egészen addig, hogy szerelmes lett, Wilbur Smith életének
azokat a személyes történeteit meséli el ebben a könyvben, amelyek regényei nyersanyagául szolgáltak.
Mindig őszinte, helyenként végtelenül humoros, de legalábbis elképesztően szórakoztató. A Leopárdsziklán
című könyv egy olyan író testamentuma, akinek élete olyan gazdag és eseménydús, amilyen lehetetlenek a könyvei.
|
|
